Természetesen a „mozaik-lét”-nek sem csupán hátránya van, hiszen ezáltal sok új lehetőség is megnyílhat az emberek előtt. Új, erőforrásként megjelenő szeretetkapcsolatok, kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló viszonyok is kialakulhatnak. Egykék tapasztalhatják meg a testvéri kapcsolatokat, és akár az is előfordulhat, hogy valakinek 3 vagy 4 nagyszülőpárja lesz.
A mozaikcsalád kialakulásának rögös útján (búcsú az addigi kapcsolattól, a különélő család és az új kapcsolat, mozaikcsaláddá válás) sokszor azonban az jelenti a legnagyobb problémát, hogy a családok rögtön a „legyünk normális család” sztereotípiának próbálnak meg megfelelni, holott a pszichológiai valóságuk időnként bizony elég messze áll ettől. A fizikai és érzelmi határok tisztázatlansága, az addig megszokott hierarchia felborulása komoly próbatétel elé állítja a családtagokat. Arról már nem is beszélve, hogy ez a lojalitáskonfliktus kialakulásának a melegágya is lehet, különösképpen akkor, ha az egyik fél valamilyen okból nem tudja az új helyzetet elfogadni.
Lojalitáskonfliktus esetén két, egymással világosan versengő személy próbál egy harmadikat a saját oldalára állítani. Ennek egyik szélsőséges módszere a szülői elidegenítés (PAS – parental alienation syndrome), amelynek során az egyik szülő visszaél a gyermek kötődésével a másik szülő (valamint természetesen a gyermek) kárára, és a maga javára, hasznára fordítja azt. Ezzel tulajdonképpen egy érzelmi abúzust követ el, mivel a másikat becsmérli, akadályozza a kapcsolattartást, a kommunikációt, igyekszik „láthatatlanná” tenni a másikat és akár a számára nem tetsző megnyilvánulásnál szeretetmegvonással is bünteti a gyereket. Ez hosszútávon rendkívül káros folyamat. A témáról keveset lehet hallani, pedig létező jelenég, talán gyakoribb is, mint gondoljuk. Véleményem szerint nem is lehet kizárólag a másik szülő felé irányuló destruktív mechanizmusnak tekinteni, hanem egyéb családtagok felé is kiterjedhet. A lényeg az tehát, hogy a negatív minősítés a gyermekkel szeretetkapcsolatban álló személyre vonatkozik, és az elidegenítő fél kisajátítja a gyermek érzelmeit, akár fizikailag jelen van az a bizonyos másik személy a gyermek életében, akár nem. A gyermek nem érdeklődik a másik iránt, nincsenek ambivalens érzései, hanem csupán egyfélék, amelyek rendszerint közönyösségben, haragban, agresszióban és utálatban nyilvánulnak meg. Gyakran megfigyelhető a felnőttes szóhasználat, a gyermek korához, értelmi és érzelmi fejlettségéhez nem illeszkedő beszédmód.
A probléma gyökere pedig valahol ott keresendő, amit már a családterápia egyik úttörője, Minuchin is korán is megemlít, miszerint a szülők gyakran a megoldatlan konfliktusaikat viszik át a gyermeknevelésbe, mert nem tudják a szülői feladataikat elválasztani a házastársi funkcióiktól. Ez pedig a későbbiekben elköteleződési zavarokat, érzelmi bizonytalanságot és szorongást okozhat, valamint csorbíthatja a gyermek önmaga szerethetőségébe vetett hitét.
A mozaikcsaládokkal való foglalkozás során tehát nagyon fontos kimondani a különbözőségüket, kerülni kell a tabusítást, a másik érzéseinek negligálását. Egyértelművé kell tenni a külső-belső határokat, az alrendszerek közti kapcsolatokat (párkapcsolati, szülői, gyermeki), fontos tisztázni a szerepeket, és a hierarchiát. Ha sikerül őszintén beszélni az érzésekről, félelmekről, vágyakról, akkor új nézőpontot lehet bevinni, új együttműködési formákat találni, és ezáltal mindannyian könnyebben tudnak alkalmazkodni a megváltozott élethelyzetükhöz, hatékonyabb megoldást találhatnak az esetlegesen "készen kapott" nehézségeikhez.
