Az első Disney-hercegnő, aki megjelent a vásznon, Hófehérke volt (1937), majd következett Hamupipőke (1950) és később Csipkerózsika (1959). Ezek a hősnők egy olyan korban születtek, amikor a naivitás és a szelídség összekapcsolódott a női ideállal, ahol a nőket még gyengének, szerénynek és megmentendőnek akarták látni. Így ennek megfelelően érkeztek a hercegek, és ki-ki a megfelelő aktivitással megmentette hercegnőjét, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ezek a mesék tanulságot tartalmaznak és azt a fajta társadalmi igényt képviselik, hogy a jó mindig elnyeri a jutalmát, a gonosz pedig a méltó büntetését. A szociálpszichológiában ezt nevezik az igazságosság normájának, azaz hogy a jutalmakat az érdemek szerint kell elosztani.
Ariel (A kis hableány, 1989) és az őt követő Belle (A szépség és a szörnyeteg, 1991) már összetettebb személyiségek: merészebbek, önállóbban gondolkoznak, mint a szinte teljes passzivitásba vonuló elődeik. Ő már nemcsak sodródnak az eseményekkel, hanem aktívabban kézbe veszi sorsuknak az irányítását, vannak céljaik és küzdelmeik. Persze a boldog befejezés itt sem maradhat el. Belle már sejteti az önálló döntésekre képes hercegnők felbukkanását, amely aztán Jázmin (Aladdin, 1992), Pocahontas (1995) és Mulan (1998) karakterében meg is jelenik. Ők már tudatosan akarnak változtatni a kialakult hagyományokon, egyedül is képesek a felbukkanó nehézségeket megoldani. Bátran kezdeményeznek, és a korábban jellegzetes szerelmi vonal is egyre inkább háttérbe szorul. Mindegyik mesében előkerül valamilyen szinten, de egyre inkább olyan témákat jelenítenek meg, mint a barátság, becsületesség, családi kötelékek. A hercegnő ruha egyre jobban eltűnik, ahogy a hős és megmentő hercegek is, sőt, Mulan egyenesen férfinak adja ki magát, haját levágja, tetteivel totálisan szembemegy a hagyományokkal. A 2009-es, A hercegnő és a béka című mesében pedig a főhős, Tiana egyáltalán nem hercegnő, és inkább egy nagyon is mai modern nőt jelenít meg, akinek az az álma, hogy saját éttermet nyithasson. Ennek érdekében két munkahelyen is dolgozik, hogy előteremtse erre a pénzt. Kalandjai az élet apró örömeire hívják fel a figyelmünket, amelyekről bizony hajlamosak vagyunk néha megfeledkezni és arra, hogy az álmainkért tenni is kell.
Aranyhaj esetén (Aranyhaj és nagy gubanc, 2010) kissé visszanyúltak a klasszikus hercegnős történetvezetéshez, ahol jelen van egy főgonosz, aki ellen ádáz küzdelmet kell vívni. Aranyhaj azonban már nem olyan naiv és buta, mint amilyennek beállítják, keresi a lehetőségeit és próbálja az álmait követni. Szóval ő átmenetet képez a megmentésre váró és önmagáért tenni vágyó karakter között. Aranyhajnak csakúgy, mint az őt megelőző pár főhősnőnek, már vannak csakis rá jellemző személyiségvonásai, kimondott félelmei, vágyai, céljai, azaz ők már jóval emberibbek, mint a legkorábbi karakterek.
A 2012-es Merida, a bátor több szempontból is formabontó. Merida lehet az első modern kori Disney-hercegnő, aki megmutathatja, hogy a lányok is lehetnek másmilyenek. Nézhetnek ki máshogyan, mint a klasszikus hercegnők, lehetnek saját vágyaik és elképzeléseik az életüket illetően. Ebben a mesében szó sincs esküvőről és szőke hercegről álmodozó királykisasszonyról, hanem láthatóvá válnak a családon belüli eltérő nevelési normák okozta konfliktusok, a kamaszos dac, meggondolatlanság és bizony a szülők és gyerekek közti vitás helyzetek, egymás melletti elbeszélések. Ez a történet pedig már nem esküvővel ér véget, hanem a hangsúly a családtagok jellemfejlődésén van. A mese vége inkább egy új alapokra helyezett kezdetre utal, ami családterápiás szóhasználattal élve egy másodrendű változás eredménye.
Legnagyobb változás a szerelem terén látszik, erre jó példa Anna, a Jégvarázsból (2013). Belehabarodik első látásra valakibe, akiről aztán kiderül, hogy mégsem az és olyan, akinek és amilyennek mondja magát. A boldogság végül egészen máshogy talál rá. Beszélgetnek, megismerik egymást és ez már sokkal közelebb áll a realitáshoz, mint a kezdeti Disney mesék történeteiben, ahol a románc gyakorlatilag néhány órás ismeretség után házassággal végződött. A Jégvarázs azért is formabontó, mivel nem egy, hanem egyenesen két főhősnő van. Jól megjelenítik a testvérek között gyakran felbukkanó, ambivalens érzelmeket, a hosszú éveken át nyomasztó családi titkok hatásait és a stigmatizáció okozta sebeket.
A Vaianában (2016) a szerelmi szál már említés szintjén sem kerül elő. Vaiana, egy aprócska polinéziai nép törzsfőnökének kamasz lánya és népének leendő vezetője. A törzs jelen problémáinak megoldását keresve feltárja népének múltját, és megtudja a szigorú szabályok, hagyományok mögött meghúzódó indokokat. Sok küzdelem és tanulás után végül sikerrel teljesíti a küldetését, nemcsak népét megmentve, hanem saját identitásához is közelebb kerülve, választ kapva sok benne kavargó kérdésre. Vaianát végül nem csak a bajok okozója, a vele összefogni kénytelen Maui támogatja, hanem a félisten testén található, tetovált mini Maui is, aki egy külön személyiség, és a félisten lelkiismereteként funkcionál. Maui kérdéseket tesz fel neki, beszélget vele, és néha hallgat rá, néha elhallgattatja, ahogy mi is teszünk a való életben. A mesefilm konfliktusának megoldásában nagyszerűen jelenítik meg, hogy a pusztítás, a veszteségek és a halál kéz a kézben járnak a teremtéssel, az alkotással és a békével. Mindannyiunkban benne vannak a romboló energiák csakúgy, mint a teremtőek.
Ezen meséken keresztül megnyilvánul, hogy egy nőnek milyen sokféle vágyai és szerepei lehetnek az életben. Azzal sincsen semmi gond, ha valaki feleség kíván lenni egy „szőke herceg” oldalán, de azzal sem, ha a szakmájában kíván kiteljesedni. Az a fontos, hogy mindenkien mindez a saját döntése legyen, és ne mások elvárásainak megfelelve kényszerítse magát olyan szerepekbe, amelyek távol állnak tőle és nem teszik elégedetté.
